Nyári mesék ovisoknak – Itt megtalálod!
Szepes Mária: Barackszüret
Panni, Smirgli és Csimpajkó annyira teleették magukat délben, hogy alig tudtak szuszogni. Nem csoda, ha mindhárman elálmosodtak. Smirgli lehevert a veranda hűvös kövére, Csimpajkó pedig Panni ölébe fészkelte magát. Dorombolásától Panni alig tudta a szemét nyitva tartani.
– Feküdjünk le egy kicsit – hívta a nagymama.
– Nem lehet – rázta a fejét a kislány. – Mindjárt kezdődik a barackszüret. A fa már nagyon fáradt a gyümölcsöktől. Megharagszik, ha nem segítünk neki.
– A fa szívesen vár még egy kicsit – nyugtatta meg Kati néni.
Pannit kétszer sem kellett biztatni. Jó mélyen elaludt a hűs, tiszta kis szobában. Arra ébredt, hogy Csimpajkó rátüsszentett. Pedig egyáltalában nem lett volna szabad ott feküdnie mellette a heverőn. Emlékezett rá, hogy Kati néni kitette a kertbe. Úgy látszik, beszökött az ablakon. Ő is jól kialudta magát a tilosban, felállt, nagyot nyújtózott, azután nesztelenül leugrott a földre.
– Jössz? – kérdezte a szeme Pannitól, és könnyedén felszökkent az ablakpárkányra.
Panninak rögtön eszébe jutott a barackszüret és gyorsan lesiklott a heverőről. Nagymama már kint várta Kati nénivel együtt a kertben. Forrón sütött a délutáni nap. A virágok bágyadtak voltak a hőségtől, körülöttük megrepedezett a száraz föld.
– Szomjasak szegények. Eső kellene – mondta Kati néni.
– Hoztam öntözőkannát! Mindjárt megöntözöm a virágokat – ajánlkozott Panni készségesen.
– Most nem szabad, mert a naptól nagyon kimelegedtek. Ha hideg vizet öntenél rájuk, éppúgy megbetegednének, mint te, ha felhevülten hideg vizet innál.
Elkezdődött a barackszüret. Katin néni létrát támasztott a barackfának és felmászott rá. Karjára akasztva vitte a kosarat, s kezében görbe végű botot tartott, amellyel magához húzta a távolabb levő ágakat.
De volt nála egy másik bot is, a végén kis kampóval és fátyolszövet zsákocskával. Azzal nyúlt a barackért; a kampóval letépte, a puha barack meg a zsákocskába pottyant, anélkül, hogy megsérült volna. Csimpajkó persze rögtön Katin néni után mászott és mindenütt útjában volt.
Nagymama a felső ágakról szedte a barackot, Panni meg azokról a lehajló ágakról, amelyeket már villás karóval kellett megtámasztani, nehogy letörjenek. Fürtökben lógott rajtuk az érett gyümölcs.
– Csak a pirosakat szedd, Pannikám! – figyelmeztette Kati néni – azután vigyázva rakd a kis kosárba. És emlékezz arra, amit mondtam: csak annyi barackot egyél, amennyit a nagymama megenged neked.
– Hány barackot ehetek? – Kérdezte Panni sóváran.
– Elég, ha négyet eszel belőlük.
– Ó, hadd egyek legalább ötöt! – könyörgött Panni.
– Nem lehet kislányom! Ma négyet és holnap négyet!
Panni duzzogva rakta kosárba a gyümölcsöt. Közben kiválasztott egy puha, illatos barackot és mohón megette. De nem is lehetett azt a barackot lassan enni, olyan mézédes és finom volt. Rögtön meg kellett ennie a másodikat, harmadikat, negyediket is. Most aztán nem tudta biztosan, melyik volt jobb. Többet azonban nem ehetett, ha engedelmes, jó kislány kart lenni. És Panni igazán az akart lenni.
…Később, mikor a baj már megtörtént, azt mondta Kati néninek és nagymamának, hogy a barackok rábeszélték az evésre. Igenis rábeszélték! Azt mondogatták:
„ Légy szíves, egyél meg engem is! Hát csak nem hagysz itt éppen engem?” Sőt, olyan barack is akadt, amelyik magától szétnyílt a kezében és emiatt nem lehetett kosárba tenni. Az egyik pedig egyenesen a szájába ugrott. Ez volt a legeslegédesebb. Addig-addig unszolták, erőltették, míg megevett…nem is tudja pontosan, hány barackot, mert még csak nyolcig tud számolni.
– Mégis, hányat ehettél? – kérdezte gondterhelten nagymama, miközben orvosságot adott neki.
– Nem tudom! – nyögte Panni pityeregve
– És mikor etted?
– Mikor bevittétek a házba a barackot Kati nénivel. Nagyon kellett sietni. A barackok azt mondták: „Gyorsan! Gyorsan!” Jaj de fáj! Nagymama, vedd ki a hasamból ezeket az utálatos barackokat! Nem akarok többé barackot enni! A barackok rosszak! Nem hallgatok rájuk többé!
– Biztos, hogy a barackok voltak rosszak? – kérdezte csendesen a nagymama.
Panni halkan nyöszörgött.
Nem biztos – suttogta szégyenkezve. Panni már estére jobban érezte magát. Vacsorát nem kapott, de nem is kívánt enni. Másnap reggelre pedig semmi baja nem volt.
—
Mester Györgyi: Nyári kaland a parkban
Az óvodás nagycsoportból elballagó Réka, az iskolakezdés előtti nyár jó részét a nagymamájánál töltötte, mivel szülei szabadsága nem volt elég arra, hogy az egész szünetet kislányukkal tölthessék.
De így is, minden este beszéltek egymással telefonon, és Réka élménybeszámolójából a szülei pontosan tudták, mik voltak az adott nap történései, milyen a kislányuk hangulata, jól érzi-e magát.
Ez utóbbival sohasem volt baj, hiszen nagyival remekül telt a nyár.
Reggeli után minden nap kisétáltak a közeli parkba, ahol a kislány megismerkedett a park különböző fajtájú fáival, virágaival, és néha egy-egy érdekes, szép madarat is láttak a lombok között, amelyekről, nagymama jóvoltából, egy csomó érdekes dolgot tudott meg.
De nagyi mást is mesélt. Igazi mesekönyvből, míg végül a mindennapi felolvasás, a park padján ücsörögve, elmaradhatatlan részévé vált a délelőtti sétáknak.
Réka persze néha magával vitte a babakocsiban Jutka babát, hogy ő is levegőzzön egy kicsit, máskor a nagy pöttyös labdát, amivel nemcsak ügyesen pattogtatni, hanem kapura lőni is lehetett a gyerekeknek kialakított, az igazival szinte teljesen megegyező, kis futballpályán.
Nem szabad azonban megfeledkezni a séták harmadik résztvevőjéről sem, „akit” Réka a ruhája vagy köténye zsebében szokott magával vinni, és otthon nem hagyott volna semmi kincsért.
Ez a harmadik társuk Makk Karcsi volt, jobban mondva egy apró kis makk, „akinek” festett szeme, szája, és a makk-kupak sapka alól kilátszó fekete frufrus haja volt, mindez lakkal alaposan rögzítve.
Ő Réka legkedvesebb óvodai pajtását, Kovács Karcsit volt hivatott megszemélyesíteni. A kis figurát a fiúcska saját kezűleg festette, és emlékül, egyben barátságuk zálogául adta.
Igaz, a nyári szünet után, az iskolában majd újra találkoznak, de hol van még a szeptember?! Réka sokszor felemlegette a nagymamának Karcsit, és ezzel meg is indokolta, hogy miért hordja mindig magával a kis makkot.
Az a bizonyos nap is ugyanúgy kezdődött, mint a többi.
Reggeli után, Réka hálóba rakta a pöttyös labdát, nagymama pedig magához vette a még ki nem olvasott mesekönyvet, és indultak volna a parkba. Réka az ajtóból szaladt vissza:
– Várj csak nagyi, Makk Karcsit elfelejtettem belerakni a zsebembe.
– Hagyd inkább itthon – mondta erre a nagymama. – Még a végén elveszíted a parkban. Kiesik a zsebedből labdázás közben, akkor aztán sírhatsz utána. Jobb lenne, ha itthon hagynád.
Rékát azonban nem lehetett lebeszélni az elhatározásáról, és zsebre tette a makkocskát.
A parkban aztán volt nagy labdapattogtatás, kapura rúgás, majd amikor a kislány elfáradt, letelepedett nagymama mellé, és várta a soron következő mesét. Közben nem felejtette el a zsebében ellenőrizni, megvan-e még Makk Karcsi. Sőt, ki is „ültette” maga mellé a padra. Azután várakozásteljesen fordult nagymama felé:
– Jöhet az új mese. Most Makk Karcsi is meghallgatja – tette hozzá.
A mese nagyon izgalmas volt. Annyira, hogy sem Réka, sem a nagymama nem vette észre, amikor a fejük fölött, a nagy fenyő lombkoronájában, elcikázott egy kis vörös villám. Legalábbis, ha valaki megfigyelte volna, bizonyára ennyit lát belőle.
Sajnos, az érdekes mese is egyszer csak véget ért. Nagyi és unokája szedelőzködni kezdtek, hogy hazamenjenek. Réka hálóba rakta a pöttyös labdát, nagymama pedig felvette a szatyrát – amiben persze mindig meglapult egy kis üvegben Réka kedvenc üdítője is -, és már indultak, amikor a kislány felkiáltott:
– Nagyi, eltűnt Makk Karcsi!
– Talán nézd meg a pad alatt, hátha leesett – tanácsolta a nagymama.
Keresték a fűben, a kavicsok között, Réka még a közeli virágágyásban is megnézte, négykézláb mászva kereste mindenütt, de Makk Karcsi csak nem került elő. Potyogni kezdtek a könnyei, annyira sajnálta kis barátja elvesztését.
Hazamentek. Otthon nagyi volt olyan tapintatos – és persze szerette, sajnálta annyira az unokáját -, hogy nem rótta fel a kislánynak: én előre figyelmeztettelek, ne hozd magaddal a parkba Makk Karcsit, mert….
Másnap reggel kissé szomorúan indultak a parkba, csak kettesben. Rékának nagyon hiányzott harmadik társuk, Makk Karcsi.
Nem is volt labdázás, kapura rúgás, bár a pöttyös labda most is ott lapult a hálóban. Csak csendben leültek a padra, és nagyi kezdte felolvasni a soron következő mesét.
A kislány láthatóan alig figyelt a történetre. Még csak el sem mosolyodott a mulatságos résznél, amikor a szajkó lábára rászorult a makk-kupakból készült papucs.
Talán nem is volt jó ötlet – gondolta nagyi -, olyan mesét választani, amiben szintén makkról esik szó. De azért végigolvasta a mesét.
Amikor becsukta a könyvet és szedelődzködni kezdtek, hirtelen valami koppant a padon, pontosan Réka mellett. A kislány odanézett, és a földön, a fűben, meglátta Makk Karcsit. Akkor a feje fölül is zajt hallott, ágak finom roppanását, és elsuhanni látott egy vörös villámot, ami még cikázott egyet-kettőt, majd ráült egy közeli ágra.
Egy szép, loboncos farkú, barnásvörös kis mókus volt. Ott ült – Réka szerint mosolygott -, és mintha azt mondta volna: én csentem el Makk Karcsit, mert jó csemegének tűnt, de visszahoztam, mert olyan kemény, hogy nem tudtam megrágni.
És valóban, Makk Karcsi kalapján apró fognyomokat lehetett látni, de ez semmit nem változtatott a kislány örömén. Megkerült a barátja, egy „becsületes megtaláló” jóvoltából.
Mit gondoltok: Réka magával vitte ezután is Makk Karcsit a parkba?
Elárulom, hogy igen. Csak nem vette elő a zsebéből…
Ez a cikk Nyári mesék ovisoknak – Itt megtalálod! először a Kvízmester.com. oldalunkon jelent meg.
